Krónikák, leírások

” Míg az alánok magas növésűek, és szép alkatúak, hajuk jobbára szőke a hunok minden szépség nélkül valók, megöregszenek anélkül hogy szakálluk kinőne, tagbaszakadt erős vastagnyakú emberek, görbék, és formátlanok s úgy festenek mintha kétlábú állatok vagy inkább durván kivájt emberábrázatú tuskók volnának, melyek a hadak párkányait szokták díszíteni.”

”Arcuk ijesztően fekete, inkább valami idomtalan húsgombóc, mint emberi ábrázat, s szemük helyén csak pontok látszanak.”

”A természet köti oly szorosan a kentaur törzséhez, mint ahogyan a hun megüli paripáját.”

”A hunok akkor sem szállnak le a lóról, ha természeti szükségleteiket kívánnak eleget tenni. Lovon adnak és vesznek, esznek, és isznak, sőt az állat vékony nyakára borulva még aludni is tudnak, szépeket álmodva. Fontos határozatokat úgy hoznak hogy lovon tanácskoznak.”

"Kitartóak de rútak és idomtalanok lovaik”

"Náluknál vadabb, bátrabb népet nem táplál Észak, lelkük olyan, hogy sohasem hátrál meg kemény megpróbáltatás elöl. Békeidőben annál inkább szeret henyélni.”

"…gyermekek húsát eszik, asszonyok vérét isszák. Kiabálásuk oroszlán bőgése. Paripákon szélvészkényt repülnek tova az ég és a föld határai között. Félelmet keltenek az egész földkerekségen, melyet özönvíz módjára borítanak be hadaikkal.” (ez az első leírás a hunokról a nyugati irodalomban.)

"A hunok népe, melyről a régi írások alig emlékeznek meg, a Maeotis (Azovi-tenger) mocsarain túl, a Jeges-óceán mellett tanyázik, vadsága minden képzeletet felül múl. Sohasem húzódnak épület födele alá, az ilyesmit úgy kerülik, mint az ember megszokott életéből a különválasztott temetőket. Náluk még csak egy náddal fedett kunyhót sem lehet találni. Így kóborolnak(...). Ennek a népnek minden tagja éjjel-nappal lóháton intézi az adásvételt, így eszik, és iszik, és az állat keskeny nyakára dőlve alszik… Ha támadás éri őket, ék alakban vonulnak csatába, közben ijesztő harci kiáltásokat hallatnak. Mivel könnyen, és gyorsan mozognak, szántszándékkal szétszórva oly hirtelen csapnak át hogy rendezetlenül is roppant vérengzést okozva száguldoznak, de sietségük miatt sem a megerősített hely ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Meg is érdemlik a világ legfélelmetesebb harcosainak hírét, mert messziről, éles csontheggyel ellátott, csodálatos ügyességgel összeillesztett nyilaikkal lődöznek. (…) Ezeknél senki sem szánt, még csak hozzá sem nyúl az ekéhez:mindannyian jelölt lakóhely nélkül, otthon és törvény, állandó szokás nélkül kóborolnak, mintha mindig menekülnének valaki elől lakásul szolgáló szekereiken.”

“Hatalmát büszke magatartása és kevély körüljáratott szemeinek parancsoló tekintete is elárulta… Elhatározásaiban szilárd, könyörgésre engesztelékeny és kegyelmes azokhoz, kiket egyszer hívei közé számított. Külsejében igazi, hun, alacsony termetével, széles mellével, nagy fejével, apró szemével, ritka szakállával, lapos orrával és sötét testszínével egyesítvén magában nemzetének sajátosságait…”

"A népek megrendítésére, a földkerekség réméül jött a világra.” …” Dölyfösen járt, szemeit ide-oda járatta, hogy ily módon büszke testének ereje már mozgásán szembetűnjék. Noha a harcot igen kedvelte mégis megfontoltan cselekedett és a legtöbbet az eszével érte el. Az esdeklőkkel szemben könyörületesnek mutatkozott és kegyesen bánt azokkal akik neki meghódoltak. Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakálla már őszbe vegyült, lapos orra, ocsmány arcszíne származásának bélyegét viselte magán.”

"…a hunok zsoltárokat tanultak.”

"…nem madarak ők, hogy a levegőn át repülve megmeneküljenek a türkök kardjától, sem pedig halak, hogy víz alákerülve eltűnjenek a tenger hullámainak legmélyén…” Az Avarok kagánja Kandik nevezetű főtisztjét küldte követként Konstatninápolyba I. Justinianus császárhoz (a beszélgetést leírták):” Császár! Egy vitéz és számos nemzet, a legszámosabb és legvitézebb e földön, jön neked magát felajánlani. Ezek az avarok, a legyőzetlen és győzhetetlen faj, mely minden ellenét meg tudja semmisíteni, pajzsul szolgálhat e birodalomnak. Ha saját javad kívánja, hogy ily néppel fegyveres szövetséget köss s azt mint segítő felet örökre magadhoz csatold:fölajánljuk szövetségünket s csak két dolgot kötünk ki: fizess az avaroknak illő ajándékok mellett évi segélypénzt s adj neki jó földeket hol békében megtelepedhessenek.”

"Akarjátok tudni mi a célom? Szétrombolni azt a hosszú kőfalat amely mögé bújtatok!” Ezután a követeket vasra verette s széttépette a követek sátrát, amely az avaroknál a halálos ítélet volt.

"Megnézésükre összefutott az egész város, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal megkötve, és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított.”

jegyzetek (Bolgár király Krum tudni kívánta az avaroknak mi okozta az elgyengülést. A táborában őrzött foglyok közül négy vén avart hozatott maga elé s kérdésére így válaszolt a legtekintélyesebb): „Óh király, annak sok és különféle oka van. Legelsőben az áskálódás, mely kagánunktól a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a bírák romlottsága, akiknek az lett volna tisztjük, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, a képmutatókkal, és tolvajokkal cimboráltak, továbbá a bor bősége részegeskedést szült, az avarok midőn testüket elgyengítették, egyszersmind eszüket is elvesztették. Utoljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásunkat teljessé tegye, az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat, s a testvér, testvérét is áruba bocsájtotta. Ezek voltak uram, szerencsétlenségeink forrásai.”

"Károly jó indulattal hallgatta ki őket, erélyes választ adott nekik, úgy bocsátotta el őket…”

" … a türkök (magyarok) népe öldöklésre szomjasan, és vágyódva a harcra, meglepi a még ásítozó keresztényeket, mert többeket a nyíl előbb ébresztett fel, mint a kiáltozás, másokat pedig akiket ágyukban döftek keresztül, sem a zaj, sem a sebek nem ébresztették már fel, mivel előbb szállott belőlük a lélek, mint az álom. Tehát innét is, onnét is súlyos küzdelem kerekedik, a türkök (magyarok) hátat fordítva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal igen sokat leterítének. … Aljas természetüket mégsem elégítette ki a keresztények ily mérhetetlen legyilkolása, hanem hogy álnokságuk dühét jóllakassák, keresztülszáguldoznak a bajorok, svábok, frankok és szászok országán, mindent felperzselve. Nem is akadt senki, aki megjelenésüket máshol, mint a nagy fáradsággal vagy a természettől megerősített helyeken bevárta volna. A nép itt jónéhány éven keresztül adófizetőjük lett.”

"Miért járnak szerencsével ezek a mocskos népek, mikor mint a fergeteg hadba szállnak ellenünk, keresztények ellen?” (szerzetes válasza): „Bűneink miatt küldte az Úr ezt a népet, és ezért jár szerencsével, fejbe verve minket, mint száraz hideg, mert szörnyű dolog a bűn.”

"Krisztus hitvallója, isten szolgája, ó, Germinianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi, nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyéből elkerüljük. …Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, védj meg minket a magyarok nyilaitól.”

"Emitt a dánok szárazföldet, és tengert uraló vad népe, amott százfelől a barbár szlávok őrjöngése fogcsikorgatva meredezett, nem kevésbé a magyarok üldöző kegyetlensége, áthágva a morvák határait, amelyeket nem sokkal azelőtt kegyetlen féktelenséggel sajátított ki birodalmának, minden tartományát tűzzel-vassal, széltében hosszában pusztította.”

"Az idegenek betöréseitől ments meg uram minket!”

"A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!”

"A munkát és fáradságot magasztosan elviseli, tűri az égető meleget és a fagylaló hideget s a nomád életből folyó nélkülözéseket. Nem hagynak fel a harccal, mint más nép, ha az első csatában megverték őket, hanem míg tökéletesen meg nem alázattak, sokféle módon iparkodnak az ellenfélre csapást mérni.” „Férfiakban bővelkedő és független ez a nép, melynek a pompa kifejtése és a gazdagság szeretete mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék.” „Követi őket nagy csapat ló (…), részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett. (…) ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekszenek leverni, mint inkább csel és rajtaütés (…) útján.” „Türk (magyarok) ellenfeleinknek hátrányos a legelő hiánya (…), gyalogosan nem képesek helytállni, minthogy lóháton nőttek fel. Hátrányos nekik (…) a lovasság sűrű csatasora, mely szakadatlanul a nyomukban van.” „ A főseregen kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szembe, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Málhájuk a hadirend mögött a közelben van, a hadrendtől jobbra vagy balra, egy vagy két mérföldnyire, s csekély őrséget is hagynak vele. Gyakran egy kötélre vévén a felesleges lovakat, hátul azaz a hadrend mögött, annak védelmére helyezik el… Mások pedig a sereg egy részét állítják lesbe, éspedig nem a nagyobb részét, hanem a kisebbet. Az összecsapás megtörténtével azok, akiket előreállítottak, szándékosan futásnak erednek, és ha az ellenség hadrend nélkül üldözi őket, mihelyt azok a leshelyen túlhaladtak, a lesben állók előjönnek és az ellenség mögött a hátába kerülnek, ezután az előre meghatározott jelre a megfutamodók is visszafordulnak, és közreveszik az ellenséget… Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket. Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek, és kíméletlenül utánuk vetik magukat másra nem gondolva, mint az üldözésre. Mert nem elégednek meg, miként a rómaiak, és a többi nép, ideig-óráig tartó üldözéssel és zsákmányszerzéssel, hanem mindaddig szorítják, amíg csak teljesen fel nem morzsolják az ellenséget, minden eszközt felhasználva e célból.”

"Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilaikkal, amelyeket szaruból készített íjakból oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni… Előre száguldó, vagy meghátráló lovakon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén otthagyják az ütközetet, és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél éppen akkor jutsz halálos veszedelembe.”

"Akkoriban a velenceiek egyhangúlag a nemes férfiút, Pétert választották dózséjukká, a népvezér Domenico fiát… (…) Eközben a magyarok Itáliába érkező, gyújtogatásaival és rablásaival mindent feldúló emberek óriási sokaságát lemészároló, pogány és szörnyen kegyetlen népe számtalan embert fűzött rabszíjra. Berengár király egy 15 ezer fős sereget vezetett ellenük, de ezek közül csak kevesen menekültek meg. A magyarok pedig bekalandozták, Travisót, Padovát, Bresciát, és a többi tartományt, elérték Páviát, és Milánót elpusztítva mindent egészen a Jób hegyéig (Szent Bernát-hágó). Sőt velencei területekre is betörtek lovaikon és börből készült hajóikon először, Cittanuovát, ahonnan elmenekült a lakosság, hamvasztották el tűzzel, ezután, Equilinót, Finét, Chioggiát, és Capo d’Arginét perzselték fel és végigdúlták a tengerpartot. De azokat az említett magyarokat, kik azon a helyeknél amelyeket Albiolának neveznek, kísérelték meg a Rialtóra és Malamoccora betörni a szent apostolok, Péter és Pál kínszenvedése napján (I.Sz 900. Napisten Hava (Jún.) 29.) akkor az isten segedelmétől oltalmazott, Péter dózse úr hajóhadával megfutamította. Mert hát ez a megpróbáltatás Itáliában egy esztendeig eltartott.”

"De sajnos a keresztények gőgős felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat fenyegetéssel halmozták el, mintha máris le lennének győzve. A magyarok tehát e követségük után reményüket vesztve egybegyűjtötték a legvitézebbeket és ilyen beszéddel vigasztalják egymást: (igába hajtani a nyakunkat annyi mint meghalni, miért féljünk a fegyverek közé rohanni és halát szegezni szemben a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet. Ezt a hírnevet, és ezt az örökséget hagyjuk örököseinkre úgy, ahogy azt mi kaptuk atyáinktól. Önmagunkban, csupán önmagunkban bízhatunk, hiszen nem egyszer csekély csapattal leterítettük a túlerőt. E buzdító beszédtől visszanyerve lélekjelenlétüket három felől lesben állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve egyenesen az ellenség közepébe rohantak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatt hosszas várakozásokba kifáradva, táborszerte leszálltak a lóról hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat. …futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben. Végül a magyarok, miután legyilkolták, és megfutamították a keresztényeket, dühöngve végigszáguldoztak az ország egész területén. És nem akadt olyan aki megjelenésüket bevárta volna… A Qmazoknak meg annyira megnőtt a bátorságuk, hogy egy részük Bajorországot, a Svábföldet,a Frankföldet, és Szászországot, egy másik részük meg Itáliát pusztította végig.”…Lajos király tehát látván népének pusztulását és a magyarok kegyetlenkedését, övéinek lelkét feltüzeli ama fenyegetéssel, hogy ha valaki történetesen kivonná magát ebből a hadjáratból, amelyet a magyarokkal szemben szándékozik viselni az ilyet kétségen kívül akasztófán fogja végezni életét. Végül az elvetemült nép megszámlálhatatlan sokasága sietve megindult Lajos óriási haderejével szemben. Nem láthat az ember szomjúhozót, aki hevesebben vágyódnék egy korty hideg víz után mint ahogy ez a nép vágyódik az ütközet napja után ugyanis másban nem leli kedvét csak a harcban.” … „Mialatt tehát Adalbert határőrgróf, Gislebert gróf és még sokan mások a Verónától 50 mérföld távolságban fekvő Brescia városának hegyvidékén összejöveteleket tartanak berengár letaszításának ügyében, Berengár arra kéri a magyarokat, hogy ha kedveli őt rohanjanak rá az ellenségeire. Ezek pedig minthogy vágyódtak az öldöklés után, és kívánták a harcot, elfogadva Berengártól egy vezetőt ismeretlen utakon amazok hátába kerülnek, és oly gyorsasággal verik le őket, hogy még felfegyverkezésre és fegyvert ragadni sem volt idejük.” … „Leégett a szerencsétlen egykor csinos Pávia, az Úr testet öltésének 924. évében március 15.-én szombati napon, a nap harmadik órájában. Ám a kegyes és mindenható Isten kardja nem dühöngött a teljes megsemmisülésükig. Mert bár vétkeik következtében Pávia leégett mégsem adatott az ellenség kezébe. Aki ugyanis életben maradtak vitézül szembeszálltak a magyarokkal.” … „ Amikor elkezditek a harcot senki ne próbálja megelőzni bajtársát még ha gyorsabb is a lova hanem egyik oldalról pajzsoktól védve a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket azután sebes vágtatással és a leghevesebb lendülettel rohanjatok rájuk hogy ne tudják másodszor rátok kilőni nyilaikat mindaddig amíg nem érzik fegyvereitekkel által ütött sebeket.” A csata leírásakor Liudprand feljegyezte a magyarok csatakiáltását is: „huj, huj.”

"… a magyaroknak nevezett avarok végigpusztították egész Itáliát úgy, hogy igen sok püspököt megöltek. Az itáliaiak harcba bocsátkozván velük, egy napo, egy ütközetben 20 ezren pusztultak el. Azok pedig ugyan azon az úton amelyen benyomultak nagy területet pusztítva visszatértek Pannóniába.”……. „ és az Enns folyón túl (…) egy nap alatt 50 mérföldnyi területen hosszában-széltében, tűzzel-vassal gyilkolva, és pusztítva mindent leterítettek. Amikor ezt megtudták a túlnan lakó bajorok a fájdalomtól ösztökélvén elhatározzák hogy sietve szembeszállnak velük: de a magyarok előre értesülvén erről, mindazzal amit zsákmányoltak visszatértek oda ahonnan jöttek, sajátjukba, Pannóniába. Eközben azonban seregünknek egy része előretört a Duna folyó északi partján, pusztítva azt a részt.” … „a magyarok hellyel-közzel pusztítva megrohanták a karantán bajorok országának déli részét.”

"… decretum… Ugros eliminandos esse…” azaz „elrendeljük… hogy a magyarok kiírtassanak!”

"Urunk 907-ik esztendejében Árpád Vezér elköltözött e világból, kit is tisztességesen temettek el egy kis patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városába.”

"az ország összes főemberei közül csak ez a főpap (Heriveus remsi érsek) sietett az övéivel együtt isten egyházánakvédelmére, állítólag 1500 fegyverest bírván.”

"… amikor a belháborúk már véget értek ismét az egész Szászországon végigszáguldozó magyarok borították lángba a városokat, és a falvakat , s mindenütt oly mészárlást rendeztek hogy szinte végpusztulással fenyegettek.” … „ a magyarok vezéreinek egyikét elfogták és megkötözve a király elé vezették. A magyarok pedig oly ragaszkodással voltak vezérük, hogy kiváltása fejében mérhetetlen mennyiségű aranyat, s ezüstöt ajánlottak fel.” … „erős ellenséges csapattal sietnek betörni Szászországba. Útjukat Dalamantián keresztül és régi barátaiktól segítséget kérnek. Azok pedig tudván hogy Szászországba sietvén és hogy a szászok felkészültek a velük való harcra, a segítség helyett egy nagyon kövér kutyát vetnek elébük.”

"Azok (magyarok) betörtek tegezesen megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal felfegyverkezve. Minden helyet alaposan átvizsgáltak. Heribald (barát kit ott találtak) fel, s alá járkálva várta az ellenséget. A gyilkolásra elszánt embereknek megparancsolták, hogy tartsák féken fegyverüket a tisztek tolmácsok közreműködésével kikérdezték. Látván együgyűségét kinevették és megkímélték. …szokásuk szerint székek nélkül a zöld fűre heveredtek le a lakomához, Heribald magának és egy bizonyos foglyul ejtett klerikusnak kis széket hozott. Heribald is jól belakott velük együtt, úgy ahogy még soha, ezt később maga mondogatta. … a lapockákat és az áldozati állatok más részeit félig nyersen, kések nélkül fogukkal marcangolván falták fel, a lerágott csontokat tréfálkozva egymáshoz dobálták. Bort ittak amit tele csöbörben középre helyeztek, és mindek annyit ihatott amennyit akart. Miután a színbortól annyira felhevültek valamennyien félelmetesen kiáltoztak isteneikhez. … túláradó jókedvükben táncoltak és birkóztak a főemberek előtt. Néhányan fegyverrel is összecsapva megmutatták jártaságukat haditudományban… … az erődítmény irányában fekvő erdőben a felderítők kürtjel és nagy kiáltozás közepette sietve közeledtek. Jelentették hogy fegyveres csapatokkal megerősített erődítmény található közelükben. A férfiak egyedül hagyván a kolostorban a klerikust és Heribaldot sebesen kifelé igyekeztek ahogyan csak tudtak, s gyorsabban mint bárki hinné harcra készen csatasorba álltak ahogyan szoktatták őket. Miután értesültek az erődítmény adottságairól, hogy tudni illik nem lehet megostromolni, hogy a támadók számára a hely csak egy hosszú igen szűkös földszoroson keresztül közelíthető meg igen nagy veszteséggel és biztos veszedelmükre, hogy annak védői sokaságuk előtt- ha férfiak- nem fognak meghátrálni amíg élelmük van. Lángok fényénél kürtszó nélkül zajtalanul vonultak el Konstanz felé.”

"Mondhatom hogy kolostorunkban vígabb embereket még nem láttam. Ételt-italt bőven adtak, nem úgy mint a fösvény pincemesterünk. De azt is meg kell hagyni hogy garázda népség. A templomban, a kolostorban úgy viselkedtek mint a barmok. Egyszer intettem nekik hogy legalább az isten házában legyenek csendesebbek. Az volt a következménye hogy jól nyakon öntöttek. No de hibájukat tüstént helyrehozták, s megkínáltak borral.”… „ A folyón túl tartózkodó ellenség társai pusztulását tétlenül nézte haragjukban felfegyverkezve a folyó partjára rohantak vadul dühüknek eleget téve igen sok nyilat lőttek ki s kutyaszerű üvöltéssel rettenetes hangon kiáltoztak.” Mikor az a hír terjedt el hogy a magyarok visszajönnek Heribaldi a következőket kérte: „a bolond állhatatosan könyörgött hogy bocsássák őt ki, hogy az ő kedves magyarjaikhoz mehessen.”

"Mikor megvirradt a besenyő király sok lovas osztagot rendelt a jobb szárny mellé, mindegyik osztag ezer lovast számlált, ugyanígy a balszárny mellé is. Mikor ezután felsorakoztak a csatasorok a jobb szárny lovas osztagai a bizánciak derékhadára törtek és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a balszárnyra. A balszárny lovas osztagai is felsorakoztak és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára miközben odáig jutottak ahonnan a jobb szárny lovas osztagai indultak. A nyilazás így állandóan folyt a lovas osztagok pedig forogtak, mint a malomkerék. Maga a turk jobbszárny, középhad és balszárny azonban nem mozdult. A lovas osztagok tovább folytatták akciójukat ezres csoportokban azok akik a turkok jobbszárnya mellett voltak elkezdték nyilazni a bizánciak balszárnyát, majd a bizánciak jobbszárnya felé törekedve állandó nyilazás közben a bizánci derékhadig is eljutottak. Azok a lovasosztagok melyek a turkok.

"Némelyek azt is mondják hogy a magyarok második bejövetele idejében nem Szvapotlukot, hanem Marótot találták Pannónia fejedelmének. Az azért van, mert Marót volt név szerint a feljebbvaló, de a vénségtől megtörve Bezprim (Veszprém) várában nyugodott, és midőn meghallotta fia szerencsétlenségét a fájdalom miatt hirtelen meghalt.” (A bánhidai csata hírét melyben a magyarok győzedelmeskedtek.)

"Számos kellemes ki nem apadó, jóízű forrás van a városban is, meg a városon kívűl is. Sokan úgy vélik, hogy a helyiség innen kapta még a régiektől a nevét… (Veszprém).Azt mondják hogy Szvapotluknak a pannonok, és a markomannok fejedelmének, volt székhelye, mikor a magyarok Szittyaországból másodízben kivonultak.”

"Konstatinápoly falai alá érve 40 napig táboroztak ott. Közben a nőket, és a gyerekeket eladták szövetdarabokból készült ruhákért, valamint brokát, és selyemruhákért. A férfiak között azonban nagy öldöklést vittek végbe, és egyet sem hagytak élve közülük, bár néha leöldösték az asszonyokat és a gyermekeket is. Ezután kiterjesztették portyájukat ezen a vidéken is.”

"Elküldték tehát Theophenes patrikiosz, hogy egyességet kössön velük. Theophenes csodálatos módon és okosan járt el velük szemben, amit csak akart, keresztülvitte és részükről és leleményességéért sok dicséretben és csodálatban részesült, Romanosz császár pedig tanúságot tett nagylelkűségéről, és emberszeretetéről is, amennyiben nem kímélt semmi pénzt a foglyok kiszabadításáért.”

"a magyarok elárasztják szerte Burgundiát, nem hosszú ideig zsákmányokkal, tűzvészekkel és gyilkosságokkal tobzódnak, értesülvén Rudolf király jöveteléről, Itáliába mentek át.”

"Betörtek Frankföldre, és elhatározták, ha lehetséges a nyugati égtáj felől megtámadják Szászországot. Amikor pedig Ottó királyértesült erről, késedelem nélkül eléjük sietett erős hadsereggel megfutamította, és határaiból kiűzte őket.” … „ Régi ellenségeink a magyarok hirtelen betörtek Szászországba, és tábort ütve a Bode folyó partján, innen az egész vidéket elárasztották. A táborból a hadsereg egyik részével kiküldött vezér ezen a napon, estefelé indította el egyik hadtestét ama város felé, amelyet Steterburgnak hívnak. A városiak pedig meglátván az ellenséget, amely részint a megtett úttól, részint a hatalmas esőzés miatt igen lomhán mozgott, bátran kitörtek a kapukon, és előbb lármájukkal rémisztgették őket, végül hirtelen megrohanták ellenfeleiket, és miután közülük igen sokat levágtak, és elfogták lovaik nagy tömegét, néhány hadijelvénnyel együtt, a többieket futásra kényszerítették.”…. „ Ennek hallatára az ellenség minden táborát felforgatták, és azon futásban kerestek menekülést, és harminc éven keresztül, többé nem is mutatkoztak Szászországban.”(938)… „Ottó király … szembetalálkozott a magyarok követeivel, akik mint egy a régi hűség és barátság kedvéért látogatták meg, valójában mint egyesek hitték, azért, mert a polgárháború kitörésére számítottak. Néhány napig magánál tartotta őket, majd miután némi ajándékkal megajándékozva békében elbocsájtotta őket, , testvérének, a bajorok hercegének a hírhozóitól meghallotta hogy: Íme a magyarok özönével megrohanják határaidat, és elhatározzák hogy veled harcba bocsátkozának. Ezek hallatára a király, mintha az elmúlt háborúban semmiféle fáradalmat nem szenvedett volna, megkezdte a felvonulást az ellenféllel szemben, a szászok közül csak keveset véve maga mellé mivel már fenyegetett a szlávok elleni háború. Miután tábort ütött Augsburg városának határában, a frankok, és a bajorok serege is elébe vonult. Erős lovassággal jött a táborba Konrád herceg is, ennek megérkeztekor a katonák nekibátorodva már nem ohajtották hallgatni az ütközetet…”

"a turkok (magyarok) félelmetes népe al-Andalus felső végjeinek muszlimjaira támadt. Váratlanul szálltak alá Katalónia felől, félelmetes tömegben. Táboruk a Felső Végek szélén, Lérida városa ellen ütötték fel, s innét intézték portyáikat az arabok erődítményei ellen. Fogságba ejtették Yahya b. Muhammad b. al-Tawilt, Barbastro urát.”… „nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken.” … „Ezek a turkok Lérida városát nyolc napig tartották ostrom alatt. Isten azonban megóvta tőlük a muszlimokat, akik sokaságuk ellenére is felvették velük a harcot. Visszavonultak hát táborukba reményt vesztetten. Isten ellenségeinek az élelme is elfogyott, és a takarmánynak is híján lettek, teljesen szétzilálódtak. Isten megelégelte tetteiket…”

"Ez idő tájt Taksony, a magyarok királya nagy sereggel jött Itáliába. Berengár király tíz mérő pénzt adott neki, de nem saját pénzéből, hanem abból amit az egyházaktól, és a szegényektől begyűjtött...”

"a türkök sem hagytak fel betöréseikkel, és szemtelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük, Bulcsú színleg a keresztény hit felé hajolva Konstantinápolyba nem jutott. Megkereszteltetvén Konstantin császár lett a keresztapja, és a patrikiosi méltósággal megtisztelvén, sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gyula is, aki szintén a türkök fejedelme volt, a császári városba jön, hogy megkeresztelkedik, s ugyanazon jó téteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres Hierotheosz nevű szerzetest aki Konstantinápolyi pátriárka, Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gyula pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, hanem kiváltotta azokat, gondja volt rájuk és szabaddá tette őket. Bulcsú azonban az istennel való szövetséget megszegvén, sokszor egész népével a rómaiak ellen vonult. Amidőn ugyanezt forralta a Frankok ellen is fogságba esett, és császáruk Ottó karóba húzatta.”

VII. A magyarok első bevonulása Pannoniába: Az Úr megtestesülésétől számított 373. évben Valens császár és I. Celestinus, a római egyház pápája idejében, a világ hatodik korszakában a Scythiában lakó hunok megsokasodtak, egybegyűltek és kapitányokat jelöltek ki maguk közül: Welét, a Zemein nemzetségbeli Chele fiát, fivéreit, Kevét, és Kadichát, a Kadar nemzetségbeli Bendekus fiait: Ethelét, Kevét, és Budát, azután elhatározták, hogy nyugati vidékekre vonulnak. Kiválasztottak a száznyolc nemzettségből egymillió harcost. vagyis minden nemzetségből tízezret (tument) a többi hunt pedig Scythiában hagyták, hogy otthonaikat és országukat az ellenségtől megoltalmazzák. Bírót is választottak maguk közül, egy Kadar nevűt a Turda nemzetségből, hogy lecsendesítse a viszálykodók pereit, megbüntesse a tolvajokat, rablókat és gonosztevőket: ám olyan feltétellel, hogy ha a bíró méltánytalan ítéletet hozna, a közösség azt megsemmisíthesse és a hibázó bírót meg a kapitányokat akkor hívhassa vissza , amikor akarja. Ez a jogszokás a hunoknál, vagyis a magyaroknál egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig fennmaradt. Mielőtt ugyanis a magyarok felvették a keresztséget, a várakban a hírnők hangja kiabálva eképpen gyűjtötte hadba a hunokat:”IsTen és az egész közösség hangja, hogy mindenki a megjelölt helyen, fegyveresen vagy ahogy van köteles pontosan megjelenni, hogy meghallgassa a közösség parancsát, illetve tanácsát.” Aki pedig semmibe vette ezt a parancsot és nem tudott alapos mentséget felhozni, a Scytha törvény rendelkezése szerint karddal kettéhasították, reménytelen jogállapotokba juttaták, vagy könyörtelenül a közösség szolgálatára vetették. Vétkek és efféle kihágások tettek különbséget az egyik és a másik hun között. Hiszen egy apa, és egy anya nemzette az összes hunokat: hogyan is mondhatnánk máskülönben az egyiket nemesnek, a másikat nemtelennek, ha ilyen bűnesetek miatt egyeseket el nem ítélnek.

I. Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden kezdetem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, származásáról és gyarapodásáról, győzelméről és merészségéről: Különféle régi krónikákból szedegettem össze, átvéve helyes megállapításaikat és teljesen megcáfolva tévedéseiket. Az Úr nevében. Ámen.

„… hogy hiúságos szittyai szertartásoknak, s hamis isteneknek ellene mondjanak!”

„… igen bolondul tisztelik vala a tüzet, becsülik az eget, a levegőt, s a vizet, és éneket mondanak a földnek.”

„… az áldozó főpap, midőn torkába mártotta a báránynak a kést, és azt markolatig benne hagyván, mindenekre, melyekből valami jövendölést remélhetett, nagy szorgalommal vigyázott. Tudniillik mennyi vér és minő rohanással omlott? Minő színbe öltözött? Mely hamar aludt meg? A bárány meddig élt? Minőt és hányat sóhajtott? Elenyészetkor megbolygatta-é a hasábokat avagy éppen hagyta? És midőn mindezekből mesterségének velős tudománya szerént, a jeleket kivette, mitől tartana, mit reméllene, a közönség elött kipapolta. Ekkor röviden ugyan, de forró magyar buzgósággal megintette a jelenállókat, hogy az istennek mindenkor hív tisztelői legyenek, régi szokásaikat megtartani iparkodjanak, s minden szorongató árvizek ellen, testestől, lelkestől, szívestől tartós hantokat, és hatalmas gátokat vessenek…”

(esküvési szertartás, egy kivont kardot az ég felén emelvén azt az átkot mondá): „ hogy ő, s az avarok egész nemzetsége, karddal vesszen el, a magas ég s a tűzisten, ki az égbe vagyon essék reá!”